Tojcsi mese 1

Az első

Az az IZÉ, vagy VALAMI, vagy VALAMILYEN IZÉ az ágyamon ült.

Csak úgy.

Ült és nézte a baglyot, ami a takarómra volt festve.


– Klassz bagoly – mondta. – Nem beszél?

– Nem – válaszoltam. – Ő nem tud beszélni.


Ami így is volt. Az ágyneműn a bagoly nem beszélt, az IZÉ vagy VALAMI viszont igen.


Pedig tőle se várta senki. Mondjuk, Anyáék nem is tudják, azt hiszik csak valami plüss játék ez is.

Először Anya nem is akarta megvenni.

– Ez lenne az ezredik otthon – mondta nevetve az Árus Néninek a piacon. – Tele van az egész szoba velük – tette hozzá még, és tényleg majdnem otthagytuk az IZÉ-t a egy nagy papírdobozban, tucatnyi mackó, egy rózsaszín elefánt, egy zöld nagyobb és egy pöttyös kisebb dinoszaurusz, egy vigyorgó banán és még egy rakás egyéb állatka társaságában.
Az Árus Néni mindig sok ilyet hozott magával a gyerekruhák mellett, így nem unatkoztam sosem, amíg Anya válogatott, és általában nem volt baj, hogy nem hoztuk haza mindet, hogy ottmaradtak a ládában.

De ezt nem lehetett otthagyni.


Ennek a VALAMINEK velünk kellett jönnie.


Ez egy különleges IZÉ, már akkor tudtam, mikor először megpillantottam, hogy kikukucskál a dobozból. Nem is hittem először a szememnek, visszahúzódtam Anya mögé, aki az Árus Nénivel beszélt meg éppen valami RENDKÍVÜLFONTOSFELNŐTTDOLGOT, így ő nem is vehette észre ezt a VALAMIT.

Pedig az ott volt és engem nézett.

Kidugtam a fejem Anya szatyra mögül, hátha már nincs is ott, elment, elfújta a szél, vagy ott se volt… de nem. Az IZÉ kitornászta magát a doboz szélére és ott egyensúlyozott egy műanyag pónilány hátán.

Jópofa, de elég furi látvány volt. Úgy nézett ki, mint egy nagy, sárga krumpli.

Vagy inkább egy körte, ott a feje környékén olyan szájszerű dologgal, ami lehettet akár egy kis csőr is, bár nem látszott madárnak, mert nem voltak szárnyai vagy ilyesmi. Igazán semmije sem volt a szemén meg a száján kívül, csak kidudorodott itt-ott.

Két ilyen dudoron állt éppen a pónilányon, másik kettővel tartotta magát a doboz szélénél és nagyon nem úgy nézett ki, mint aki ott akar maradni a többiekkel.

Mikor benyúltam érte a dobozba, úgy tűnt, mintha elmosolyodna, és ahogy a kezemben tartottam már tudtam, hogy ez a VALAMI kell nekem.

Persze, Anyát azért nem volt olyan könnyű meggyőzni erről, pedig az Árus Néni is segített. Eltartott egy darabig, míg rálegyintett.

– Na jó, legyen! – mondta. – Egyel több porfogó már nem oszt, nem szoroz. Csak Apának ne mond, hogy már megint vettünk valamit, mert majd kapok érte!

Ez nagyon tetszett, mindketten ezt szokták mondani. Apa, hogy: „– Ne szólj Anyának!”, Anya, meg hogy: „– Csak Apa meg ne tudja!”, aztán úgyis az a vége, hogy mindenki tud mindent és mindketten megbocsátják a másiknak, és jót nevetnek rajta, hogy milyen egyformák.


Így aztán elindultunk haza, egyik kezemet Anya fogta, a másikkal meg én szorongattam ezt a sárga KrumpliKörteDudorosKicsiSzájúValamiIzét, és azon elmélkedem, hogy is tudnék Apának eldicsekedni vele úgy, hogy közben meg ne is tudjon róla? Nehéz ügy.

Persze aztán rögtön kiszúrta, ahogy hazajött délután és benézett a szobába. Kiszúrta a bagollyal együtt, mert az is új szerzemény volt, de arról tudott, hogy jönni fog. A baglyos ágyneműt még Anya rendelte számítógépen, és most hozták meg. Nagyon jól nézett ki, nekem tetszett.

Apának is, mondta is, hogy „ez aztán nagyon bagoly”, meg hogy „ennél baglyobb baglyot” még nem is látott. – Hát az a Tojcsi meg honnan van?

Na, eddig tartott ki a titok, de Apának jó napja volt, mert csinált valami okos dolgot a munkahelyén és jól megdicsérték érte. Leült, kezébe fogta az IZÉt, jól meggyömöszkölte, megnézte jobbról-balról, alulról-felülről és közölte: „–Tök jó fej!” Aztán mikor megkérdezte, hogy „– Mit tud?”, már majdnem elárultam, hogy többet, mint amennyit egy sárga plüsskrumplikörtéből kinézne az ember, de aztán mégsem tettem.


A felnőtteket sokszor megzavarják az ilyen bonyolult dolgok, és sokszor nem is hiszik el azokat. Így aztán nem árultam el Apáéknak, hogy az ágyam közepén az IZÉ, az jön-megy, mozog a maga, kicsit lusti módján, és még beszél is. Ez a kettőnk titka marad.


A TITKOS IZÉ most itt ült az ágyamon és még mindig a bagollyal volt elfoglalva.

– Szóval, nem beszél.

– Nem, ő nem beszél.

– Na, mindegy, csak úgy gondoltam – húzta meg a vállát, vagy legalább is azt, ami annak látszott –, egyszer azért megpróbálhatjuk majd – mondta, aztán nyújtózni kezdett, és csak nyúlt, nyúlt, egyre hosszabb lett, annyira, hogy szép lassan túlnyúlt az ágy peremén. Ott elfordult a padló felé és körülnézett az ágy alatt. Na, ez eltartott egy jó ideig, majd mikor megunta, felhúzta magát, összegömbölyödött és rám nézett.


- Na, alszunk? - kérdezte, de a választ már meg sem várva, bedugta a fejét a párnám sarka alá és halkan szuszogva, mélyen elaludt.

Így összegömbölyödve egy nagy tojásra hasonlított, hogy is mondta Apa: Tojcsi? Nem is rossz név.


Hívjuk Tojcsinak!

Olvasd el a többi mesét is!

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném