Tojcsi mese 11

A tizenegyedik – amiben CsetlőBotló salátabajnok lesz és Tojcsi tábornokként szónokol

– Na, ezt még gyakorolni kell!
– Nem is lányoknak való ez, még egy csajt se láttam jól bringázni!
– Főleg nem egy ilyen kis pisist!
Andris barátai körbeálltak, míg várták a tesómat. Focizni indultak, csak Andrisnak még cipőt kellett cserélnie. Szerencsétlenségemre, pont akkor, mikor sikerült a biciklivel ismét elesnem. Igazán nem is tudom, hogy történt. Csak úgy próbáltam elmenni a terasz lépcsője előtt, talán túl közel ahhoz, az a buta támasztó kerék pedig beleakadt, én meg a földön voltam. A fiúk meg persze körülöttem. Nem esett jól, amit mondtak. Nagyon nem esett jól. Még szerencse, hogy nem kellett sokáig hallgatnom őket, elviharzottak a tér felé, ahol a kis focipálya volt, így végre nem látta senki, hogy elpityergem magam. Vagyis, valaki azért mégis.

– Fáj valamid? – kérdezte Tojcsi –, Megütötted magad?
Igazán nem is tudtam, hogy a térdem, vagy az fájt jobban, amit mondtak.
– Ne is figyelj rájuk – Vígasztalt kerek, sárga barátom. – Ők is megtanultak egyszer bringázni, és biztos tele voltak kék-zöld foltokkal ők is. Csak már elfelejtik.

– Persze, mert ők már nagyfiúk, én meg még kicsi vagyok! – szipogtam.
– Dehogy vagy kicsi, és épp ideje, hogy ezt meg is mutasd nekik!
– Nem megy, látod – mondtam, kicsit csüggedve –, hiába próbálkozom ezzel a biciklizéssel, az se sikerül. Többet ülök a földön, mint a bringán. Úgyhogy, hagyjuk is – álltam fel végre a földről –, elrakom a biciklit, és elő sem veszem többé!
Nagyon el voltam kámpicsorodva. Úgy vártam, hogy legyen egy ilyen szép biciklim és mehessek Zsófival, aki a barátnőm és neki is van, és együtt tekerhetnénk és a szomszéd néni már nekem is mondaná, hogy milyen ügyes vagyok, nem csak az Andrisnak.
De ennek vége, nem megy.
Ez a biciklizés nem nekem való.

– Na, az azért nem úgy van! Nem kell ilyen könnyen feladni! – vitatkozott Tojcsi. – Pontosan, hogy neked való, csak el kell határozni, hogy márpedig te megtanulsz bicajozni. Ha piros hó esik, akkor is! És megmutatod mindenkinek, hogy megy! És, hogy egy lány is ugyanúgy vagy jobban bringázik, mint a nagyfiúk!
– És nem is vagyok pisis! – tört ki belőlem.
– És nem is! – erősített meg Tojcsi. – Csak akarni kell és menni fog, mint a CsetlőBotló Nyúlnak!
– Na, az meg ki? – vontam fel a kérdőn a szemöldököm és már szipogni is elfelejtettem.

– A CsetlőBotló Nyúl a Kéthétigtartó Erdő egyik tisztásának szélén éldegélt a mamájával, a papájával és négy tesójával. CsetlőBotló volt a legkisebb köztük, nem tudott akkorát ugrani, mint a nagyobbak, így aztán ő maradt mindenben leghátul. Ha kifutott a csapat a tisztásra fogócskázni, állandóan ő volt a fogó, soha nem tudta a többieket utolérni. Ha labdáztak, ő soha nem jutott rúgáshoz, a laszti mindig gyorsabb volt nála. Ha pedig talált a csapat valami finomságot, mondjuk egy ínycsiklandó nagy salátafejet, hát, a mi CsetlőBotlónk mire odaért, csak a torzsáját rágcsálhatta, az ízes leveleket a többiek már rég lerágták róla. El is volt jócskán keseredve, hiába vigasztalta a mamája, hogy majd megnő ő is és nagyot fog ugrani, nem hitte el.
Egyszer aztán eljött a Nagy Mezei Salátabajnokság ideje. Összegyűltek az összes Nagytudású, Nagytekintélyű és persze már nagypocakú nyúlpapák, nyúlnagypapák és kihirdették, hogy két hét múlva nagy versengés lesz a KéthétigtartóErdő összes nyúlfia között.
A résztvevők a NagyotKiáltó Manó házától indulnak, és aki először ér a MindentMegmondó Bagoly odvas fájáig, az kapja a fődíjat, egy HATALMAS és GYÖNYÖRŰ és ÍZLETES zöld salátafejet, amit egészében egyedül, egyes-egyedül falhat fel.
A verseny napjáig a HATALMAS és GYÖNYÖRŰ és ÍZLETES zöld salátafej az Erdőközépi Nagy Kerek tisztáson kerül közszemlére, hogy addig is mindenki csodálhassa.

És így is lett. A KéthétigtartóErdő minden nyula, öregek, fiatalok egyaránt a kiállított saláta körül sündörögtek. Este, reggel, napközben, de néha éjjel is soka jártak az Erdőközépi Nagy Kerek tisztásra salátát nézni. Így tett a mi CsetlőBotlónk is. Mikor senki nem látta, merre indul, kióvatoskodott, leült a HATALMAS és GYÖNYÖRŰ és ÍZLETES saláta elé és csak bámulta, bámulta és arról álmodozott, hogy milyen lenne, ha ő nyerhetné meg. Elképzelte, ahogy átadják neki, nagy ünneplés közepette. A zsibongó tömegben látta milyen büszke rá a papája és a mamája, na meg látta a tesói megnyúlt arcát, mert ők ezt soha nem gondolták volna.

– Ne is álmodj róla, pisis! – hallotta egyszer csak és a képzelgésnek azonnal vége szakadt. Ott ült a zord valóság kellős közepén, a nagyok pedig vihogva, nevetve ugrálták körül.
– Nézzétek, hogy bámulja azt a salátát!
– Az a miénk, öcsi, már mikor a magból kikelt tudta, hogy a miénk lesz, nem egy ilyen kis nyuszkóé!
– Nőni kéne még ehhez, tesó, hogy utolérj minket! Mondj le arról a saliról, de nyugi, a torzsájából hagyunk neked! – ezzel végre megunták és otthagyták a tisztáson. Nem érezte túl jól magát.

– Mint ahogy én sem – vágtam közbe.
– Így van – folytatta Tojcsi –, ahogy te sem.
Aztán folytatta:
– Szóval, ott csücsült a fűben, vele szemben az elérhetetlennek tűnő HATALMAS és GYÖNYÖRŰ és ÍZLETES saláta, ami most már egyre elérhetetlenebbnek tűnt számára.
– Hol tartasz? – szólalt meg egy hang a háta mögül.
– Hogy-hogy hol tartok? – kérdezett vissza megfordulva. A MindentMegmondó Bagoly állt mögötte.
– Azt kérdem, hol tartasz a fejecskédben. Sértőőőőődötten sajnálgatod magad, vagy már eljutottál a Pedig Én Megmutatom, Hogy Megszerzem Azt A Salátát gondolatig? – forgatta jobbra-balra kérdően a fejét. – Nos? Hol tartasz?
– Megszerezném, de nem tudom, hogyan. Soha nem fogok akkorát ugrani, mint a nagyok, soha nem tudom így lehagyni őket, hogy előbb érjek célba. – mondta lehajtott fejjel.
– Errrrrővel nem is – kurrogta a MindentMegmondó Bagoly. – De ésszel, és ügyességgel talán...
– De hogyan? – ez már érdekelte CsetlőBotlót.
– Úgy szól a verseny, hogy azé a saláta, aki először ér oda a házamhoz. De arról nem szól szabály, hogy hogyan kell odajutni, csak arról, hogy gyorsan.
– De, hogyan lehetnék a nagyoknál gyorsabb? Rövidek a lábaim, kicsiket ugrom, esélytelen vagyok!
– Biciklivel. – mondta ki a MindentMegmondó Bagoly a nagy titkot. – Van bicajod? Tudsz bringázni?
– Nem. De még nem is láttam kerékpározó nyulat az erdőben.
– Akkor te lehetsz az első. A kérdés, hogy akarod-e? – billentette el a fejét a bagoly. – Akarod-e a salátát? Akarsz-e elsőként célba érni? Akarod-e, hogy ne csúfoljanak tovább a nagyok? Hmmmmmmm??? Akarod? Csak elhatározás kérdése.
– És szerinted menni fog? – kérdezte CsetlőBotló, akinek igazán tetszett a dolog, bár még soha nem látott biciklit, de nem volt magában biztos. A saláta viszont ott állt a tisztás közepén és vonzotta, mint a mágnes.
– Ha úgy döntesz, akkor igen. Biztos lesz néhány kék-zöld foltod, lehet, hogy még pityeregni is fogsz egyszer-egyszer, mire megtanulod, hogy kell, de végül megéri majd, hidd el. Csak el kell döntened, hogy akarod-e! A tisztás közepén a saláta még HATALMASabbnak, és GYÖNYÖRŰbbnek, és ÍZLETESebbnek látszott, mint eddig. CsetlőBotló nem sokat gondolkozott:
– Akarom! – mondta és nem gondolt bele, hogy kék-zöld foltjai lehetnek, vagy, hogy pityeregni fog. – Akarom, de mi az a bicikli, és hogy kell vele menni? És….. – gondolkozott el –, honnan lesz nekünk egy ilyen?
– Hmmmmmmm….. hmmmmmmmm…….. – ez nem hangzott túl jól a Bagolytól, nem úgy tűnt, mint aki azonnal tudja a megoldást. Pedig a bagoly mindig tudta. Csak most nem.
– A bicikli az egy olyan szék, aminek kerekei vannak – vágta ki végül magát. – És hogy honnan szerzünk… – de nem tudta befejezni.
– Én tudom, én tudom, csirip, én tudom – csiripelte valaki, gyorsan és sokszor egymás után. De nem csak csipogott és csiripelt, hanem közben kicsi szárnyival csapkodott is. Így fel-fel emelkedett, vagy inkább pattogott a földön, talán azt hitte, ha magasabbról csiripel, jobban odafigyelnek rá. Csipisz volt az, a mindenhol ott lévő, mindent kihallgató, mindenhez hozzászóló, mindenbe belebeszélő veréb.
– Én láttam, én láttam – folytatta, miközben CsetlőBotló és a Bagoly tátott szájjal illetve csőrrel bámulták az ugráló jelenséget.
– Na és hol láttál ilyet? – ocsúdott fel végre a MindentMegmondó Bagoly, akinek már az is furcsa volt, hogy most nem ő mondja ki a megoldást.
– A szarkánál, bizony, CserregőCsőrnél, bizony, nála láttam a múltkor – csipogta Csipisz, nem abbahagyva az ugrálást. – A patak partján talált egy ilyet, láttam, ahogy hazavitte a raktárjába.
Azonnal elindultak, amerre Csipisz mutatta az utat. El sem tudták volna véteni az irányt, mert a kis verébnek be sem állt a szája, míg oda nem értek. Így aztán útközben megtudták, hogy a bicikli fénykorában piros színű volt, de erősen megkopott már rajta a festék, hogy van két támasztó kereke is hátul, hogy ne dőljön fel, na meg hogy pontosan hol találta a patakparton az élelmes szarka, és hogy hogy cipelte, vonszolta azt haza. Végre, mikor már zúgott a fejük a sok csiviteléstől, odaértek egy táblához. Ez állt rajta:

CSerregőCsőr Be- és Kivéti Társaság
FÉNYES TÁRGYAK ÉS EGYÉB LOMOK ÁRUHÁZA
Adok – veszek (vagy inkább csak eladok)



– Megjöttünk – fújt egyet a Bagoly. – Na, már jön is a tulaj!
És így is volt. A tábla mögött állt a FÉNYES TÁRGYAK ÉS EGYÉB LOMOK ÁRUHÁZA, ami inkább hasonlított egy düledező szerszámoskamrára, mint boltra, és előtte, CSerregőCsőr aki maga volt a Be- és Kivéti Társaság, személyesen. Enyhén előrehajolva, fejét kicsit oldalt hajtva, mint, ha felnézne az érkezőkre, mézes-mázos hangon köszöntötte őket:
– Óh….oh, oh… Kit látok? Kik tisztelték meg szerény, dicstelen hajlékomat? Csak nem az erdő legnagyobbja, maga a híres MindentMegmondó Bagoly az? – hajlongott a Bagoly előtt, de a többieket szóra sem méltatta. – Minek köszönhetem ezt a hatalmas megtiszteltetést? – tárta ki a jobb szárnyát színpadiasan, leírva vele egy kört, mint ha a képzeletbeli palástját vetette volna a vállára.
– Segítségért jöttünk – válaszolta MindentMegmondó. – Azt hallottam neked van egy amolyan bicikli féléd. Hát, az kellene nekünk!
– Ó, a népek mindenfélét beszélnek – hárított CserregőCsőr. – Hát honnanis lenne nekem egy olyan, hogy is mondtad, biciklim? Azt sem tudom, mi fán terem az ilyen! – lódította.
– Nem fán, hanem a patakparton, te lomgyűjtő szarka. Ha pedig nem tudod milyen, nézz csak oda a hátad mögé! – mutatott a viskó belseje felé.
Odabenn, a félhomályban a dolgok, lomok és egyéb használhatatlan tárgyak hatalmas gyűjteménye terült el. Volt itt minden, amit csak el lehet képzelni. A fényes hajcsattok tucatjaitól, a zseblámpák halmán át az üres és sokszor feneketlen vödrökig, mindenfelé csak kacatok hevertek vagy álltak rakásra pakolva, várva, hogy egyszer még valakinek szüksége legyen rájuk. Nagy szüksége, mint ahogy most nekik arra a szebb kort megélt piros biciklire, ami a hátsó fal mellett állt. Azért nem egészen úgy nézett ki mint egy szék aminek kereke van, de attól még felismerhető volt.
- Aaaaaaaz – hebegte a meglepett Be- és Kivéti Társaság –, nem is tudom, mi lehet, és hogy került oda.
– Tudod, nem tudod – így a Bagoly –, azt szeretnénk kölcsönvenni tőled.
– Ó, hát azt sajnos nem tudom kölcsön adni. Odaígértem már….. izé – gondolkodott el CSerregőCsőr, hogy mit is mondjon gyorsan, de aztán kivágta: ¬– Odaígértem a Kótyagos Kócsagnak!
– Akkor nincs gond – felelte a Bagoly. – Kócsagék pont most indulnak nyaralni egy földközi tengeri útra. Tegnap intéztem az útlevelüket, így neki most egy ideig nem lesz rá szüksége! – ezzel elindult a FÉNYES TÁRGYAK ÉS EGYÉB LOMOK ÁRUHÁZA irányába, hogy magához vegye a biciklit.
– Jó, jó, legyen! – adta meg magát Be- és Kivéti Társaság Úr –, vigyétek! De mi lesz a fizetség?
– Fizetség? – vonta fel a szemöldökét a Bagoly. – Amit kértem, szívesség. Baráti segítség.
– Szép dolog a barátság… de nekem ezzel a biciklivel költségeim voltak. Fel kellett derítenem, meg kellett találnom, na, a hazaszállításról nem is beszélek. Ki fogja ezt nekem megtéríteni?
– Kapsz a dicsőségből, ha nyer ez a nyúlfi – ajánlotta fel a Bagoly. – A negyede a tiéd.
– A negyede kevés, legalább a fele – ment bele az alkuba a kapzsi szarka.
– A fele sok, legyen a harmada! – zárta le a Bagoly az üzletet. – A dicsőség harmada a tied, de most aztán indulunk, mert azt még meg is kell szerezni!
Ezzel a kis társaság, biciklistül elindult visszafelé az erdőben. CSerregőCsőr Be- és Kivéti Társaság hosszan nézett utánuk. Valahogy nem volt benne biztos, hogy most jó üzletet csinált.
A bringa megszerzése után CsetlőBotló gőzerővel fogott a tanulásnak. Nagy lelkesedéssel viszont annál kevesebb elővigyázatossággal. Miután a MindentMegmondó Bagolynak sikerült Csipisz belebeszélése és ugrándozása közben elmagyarázni, hogyan is működik, felpattant a biciklire, és uzsgyi, el is hajtott. Egészen az első fagyökérig, ami keresztülfutott az erdei ösvényen. Abba aztán beakadt a bringa egyik támasztó kereke és CsetlőBotló a földön találta magát.
– Tudom – emelte fel a mancsát, mikor a Bagoly elkezdte volna a mondókáját–, tudom. Lesz néhány kék-zöld foltom. De azért még nem pityergek! – mondta büszkén, pedig majdnem elsírta magát.
– Lassan indulj, ésszel. Nem kapkodunk, tanulunk. Na, tovább! – mutatott a Bagoly az ösvényre.
CsetlőBotló pedig felült a biciklire és ment. Aztán esett. Aztán ment. Aztán esett. Esett-ment. Esett-ment. Ha egy ideig úgy tűnt, már simán megy, jött egy fránya gyökér és valamelyik oldalkerék biztos beleakadt.
– Hmmmmmmmmmmmm... – mondta a Bagoly, de ezt már hallottuk tőle. – Hmmmm, ez így nem fog menni. Kell nekünk gyorsan egy csavarhúzó, hogy levehessük azokat a támasztó kerekeket. Mindenbe beleakadnak! Irány vissza a FÉNYES TÁRGYAK ÉS EGYÉB LOMOK ÁRUHÁZÁba! – mondta Csipisznek. – Szerezz a szarkától egy csavarhúzót, biztos van valahol a lomok alján! Mi meg addig – folytatta most már CsetlőBotlónak – Mi addig csinálunk lapulevélből és fenyőkéregből bukósisakot, térd- és könyökvédőket, mert a végén már csak folt lesz rajtad, sehol egy ép bőr! Így is tettek. Mire Csipisz visszaért a Be- és Kivéti Társaságtól komoly szócsata árán megszerzett szerszámmal, CsetlőBotló komoly védőfelszerelésbe öltözve várta, hogy folytathassa a gyakorlást.
Igaza volt a Bagolynak. Az oldalsó kerekek leszerelése után egyre kevesebb lett az esés, egyre jobban ment a kerekezés. Minden nap gyakoroltak. CsetlőBotló óráról órára tekert, annyit, hogy a Bagoly nem is tudta honnan lehet ennek a kis nyuszinak ennyi energiája. De volt. Közvetlen a verseny előtt, az utolsó próbán már úgy hajtotta a biciklit, hogy szegény Bagoly megizzadt röptében, mire utol tudta érni.
– Huh… – próbált levegőhöz jutni, mikor leszállt CsetlőBotló elé. – Ez már tényleg nagy sebesség, úgy látom, készen állsz. Így van?
– Készen állok. – mondta CsetlőBotló.
– Készen arra, hogy megmutasd országnak-világnak, na meg a tesóidnak, hogy már nem is vagy az a csetlő botló, ügyetlenkedő kis nyuszi?
– Készen állok!
– Hát akkor hajrá, pajtás! Szorítok neked! – ezzel a MindentMegmondó Bagoly csapott kettőt nagy szárnyaival és elszállt hazafelé, mert lassan indult a verseny, a cél pedig az ő odújánál volt kijelölve. Egyébként is, a versenybíróság fő tagja volt, ő aztán nem maradhatott le semmiről!
Ezzel Tojcsi úgy tűnt, befejezte a mesét. Nekidőlt a terasz lépcsőjének, ahol az én támasztókerekem beakadt. – Hé – szóltam rá –, nincs még vége a történetnek! Mi lett CsetlőBotlóval? Megnyerte a salátát?
– Szerinted? – kérdezett vissza. – Persze, hogy nyert – folytatta. – Mindenki leesett állal bámulta, ahogy mindenkit megelőzve célba ért. A tesóinak egy szavukat sem lehetett hallani, úgy elszégyellték magukat. Az övé lett a hatalmas saláta és persze a dicsőség.
– Annak az egyharmada CSerregőCsőrnek járt! – mondtam nevetve.
– Igaz, igaz. Azóta is büszkén meséli, hogy az ő bringáján nyert CsetlőBotló. Meg is jelentetett egy hirdetést az Erdei Harsonában, ahol egy képen vannak a bajnokkal, a salátával és a bringával a FÉNYES TÁRGYAK ÉS EGYÉB LOMOK ÁRUHÁZA előtt! Szóval – folytatta, visszatérve az én biciklitudásomhoz –, szóval, ahogy mondtam, csak akarni kell. Ahogy CsetlőBotló akarta és megcsinálta, úgy kell akarni és megcsinálni. Készen állsz rá? – ez egészen úgy hangzott, mint valami hadseregtábornoki szónoklat. Aztán kihúzta magát és folytatta:
– Készen arra, hogy megmutasd országnak-világnak, na meg főleg a tesód barátainak, hogy nem vagy egy ügyetlenkedő kis pisis?
– Készen, tábornok úr! – mondtam és a homlokomhoz emeltem a tenyerem, mint ha tisztelegnék. Lehet, hogy lesz ebből még Zsófival közös bicajozás, még ha addig még néhány kék-zöld foltom is lesz.
Letöröltem az arcomról a maradék könnycseppeket, Tojcsit óvatosan a zsebembe tettem és betoltam a bringát a garázsba.
Este beszélek Apával, hogy vegye le a támasztókerekeket. Túl sok erre a fagyökér, meg a teraszlépcső!


Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Játék kint vagy bent? »

A szerepjátékok fontossága »

Pszichológus válaszol: kilövésre felkészülni, irány az első osztály! »

Összes cikkünkért kattints ide »

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném