Tojcsi mese 13

A tizenharmadik – amiben mentőst játszunk és Tojcsi belecsavarodik

Szegény Nagyi! Teljesen meg volt rémülve, mikor meglátta az ovi előtt a mentőautót, mikor értem jött délután.
– Jaj, mi történt? Jól vagy, kicsim? – így rohant be az ajtón, és alig tudtam elmagyarázni neki, hogy nincs semmi baj, senkivel nem történt semmi.
– Csak bemutatót csináltak a mentős bácsik!
– Bemutatót? Hah – sóhajtott és leroskadt mellém a padra –, már azt hittem valami bajotok esett.
– De miért lenne bajunk? – kérdeztem a cipőmet húzva.
– Nem is tudom – mondta a Nagyi. – Annyi mindent hall az ember, nem csoda, hogy megijedek, ha egy mentőautó áll az ovi előtt. Na, de most már mesélj, mi történt?
Így aztán egész úton hazafelé meséltem.
– Hát tudod, megtanultuk a mentők telefonszámát.
– Igen? És mi az?
¬ Egy Nulla Négy
– Úgy van. Száznégy.
– Úgy is lehet mondani, de az Egy Nulla Négyet kell nyomni a telefonon. – ragaszkodtam a tanultakhoz.
– És mit tanultatok még? – faggatott tovább, miközben lassan sétáltunk hazafelé.
– Megtanultuk, hogyan kell segélyet csinálni. Elsőre. – nagyon büszke voltam, hogy ezt ilyen jól elmondtam.
– Talán elsősegélyt nyújtani – mosolygott a Nagyi, de hát ő mindig mindent jobban tudott.
– Igen olyat csináltunk, hogy a Zsófi játszotta a beteget, úgy csinált, mint ha elesett volna a biciklivel.
– De nem esett el igaziból, ugye? – aggódott a Nagyi.
– Nem, most nem. Csak a mentős bácsi, akinek olyan Pista bácsis bajusza volt, az mondta neki, hogy csinálja betegnek magát, és fájjon a keze.
– Pista bácsis bajusza? – akadt fenn a Nagyi a bajuszkérdésen. – Milyen Pista bácsinak van bajusza?
– Hát a szomszéd nénihez, aki jönni szokott látogatni, az a Pista bácsi. Annak van olyan nagy bajusza.
A Nagyin látszott, ugyan hogy nem tudja, melyik Pista bácsiról van szó, de inkább nem firtatta tovább.
– No, és mit csináltatok Zsófi kezével?
– Először még nem az volt, hanem leguggolt, mint ha elesett volna, aztán hívnunk kellett a mentős bácsikat. Aztán nagyon szirénáztak és jöttek.
– Hangos volt?
– Nagyon, olyan volt, hogy NÍÍÍÍÍÍÍÍNÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚNÍÍÍÍÍNÚÚÚÚÚÚ! – mutattam meg a Nagyinak –, csak ennél sokkal hangosabb.
– És nem ijedtetek meg?
– Csak egy kicsit – vallottam be, –, de aztán abbahagyták és jöttek azzal az izé ággyal.
– Hordágy – segítet a Nagyi.
– Igen az a hordó ágy– mondtam, mert ez érthetőbbnek hangzott, mint a Nagyi féle ágy –, és akkor a Zsófit belefektették, és akkor úgy vitték be a csoportba.
– Hogyan gyógyítottátok meg?
– Bekötöztük a kezét.
– Ti kötöztétek be? Ilyen ügyesek voltatok?
– Igen – büszkélkedtem.– Én voltam a legügyesebb, meg is dicsértek a mentős bácsik!
– Na, ez aztán valami, gratulálok – mosolygott a Nagyi és kezdte keresni a kulcsot, mert közben hazaértünk.
Tojcsi, bár velem volt az oviban, nem látott mindent, mert vagy a zsebemben üldögélt vagy el kellett dugnom a zsákomba egy rövid időre. Így aztán mindenre kíváncsi volt és mindent meg kellett neki mutatnom, amit napközben csináltunk.
Nem is ő lett volna, ha nem azzal kezdi, hogy elcseni Andris szobájából a sárga mentőautóját.
– Ez pont olyan, mint amilyen az oviba volt ma!
– Még a számok is rajta vannak, látod? – mutattam az autó oldalára.
– Így legalább nem felejted el! – mondta Tojcsi nagy okosan.
– Nem is felejtettem volna el! Ezt már mindenki tudja!
– Na, akkor mennyi? – kakaskodott Tojcsi. – Na, mennyi?
– Egy Nulla Négy. Látod? – közben azon gondolkodtam, talán Tojcsi nem is ismeri a számokat. – Gyere, megmutatom!
Végigbökdöstem a kisautó oldalán a feliratot, egyesével mutogattam el Tojcsinak.
– Na, most már te is tudod hívni a mentősbácsikat, ha kell. Persze nem szabad őket zavarni, csak, ha baj van! – tettem hozzá, mert ezt is hallottam ma.
¬ Akkor játsszuk azt, hogy baj van. – mondta. – De nem igaziból van baj…,.csak …. izé… csak a játékban. …..De ott igaziból van baj! – vágta ki magát ebből a mondatból, és nagyot szusszantott.
Flóra baba lett a kiválasztott, akihez hangos vijjogással érkezett a mentő. Persze Tojcsi hangosabban és élesebben szirénázott, mint az igazi. Tologatta a Andris sárga autóját de annyira tetszett neki a saját hangja, hogy csak nem akart a beteghez érni.
– TÍÍÍÍÍÍTÚÚÚÚÚÚÚ, TÍÍÍÍÍTÚÚÚÚÚÚÚ, TÍÍÍÍÍTÚÚÚÚÚÚÚ! – Ez betöltötte az egész házat.
– Most már érj ide! – untam meg.
– Nagy a forgalom, alig tudok haladni! – válaszolt, majd folytatta a szirénázást, újabb kanyarba kezdve a mentőautóval. Majd egyszer csak megállt, és otthagyva az autót, kisurrant a szobából.
Meg sem tudtam kérdezni tőle, hová indult, de már jött is vissza, egy tekercs wc-papírt vonszolva maga után.
– Hát az meg minek?– kérdeztem.
– Valamivel be kell kötöznünk a beteget – válaszolta és igaza volt. A kis papírguriga pont jónak látszott erre a célra.
– Mondjuk, már ideértél! ¬ előztem meg, hogy újra szirénázni kezdjen, és odahúztam a tiltakozó mentőszemélyzetet a beteg mellé.
– Hol fáj neki? – kérdezte Tojcsi.
– A kezét ütötte meg – válaszoltam és elkezdetem Flóra kezét betekerni.
– Emelj fel! – szólalt meg Flóra, aki egy beszélő baba volt.
– Most nem lehet, megyünk a kórházba – válaszoltam és folytattam a kötözést, valahogy úgy, ahogy az igazi mentősöktől láttam.
Míg én tekertem rá a papírt, Flóra folyamatosan beszélt.
– Nagyon szeretlek – mondta, mikor már a fejét bugyoláltam. Mikor ott tartott, hogy „Szeretnélek megölelni”, elfogyott a wc-papír.
– Kell még kötszer? ¬ kérdezte Tojcsi, aki a mentőautó tetején állva figyelte a történteket. Aztán, meg sem várva a választ, leugrott a sárga autóról és már hozta is az újabb adagot. Ebből már nem sokat használtunk, hanem hozzáfogtunk a gyógyításhoz.
– Most lélegezősítünk – mondtam, de nem voltam egészen biztos, hogy ezt így kell mondani, de valami lélegeztetés, vagy ilyesmi volt.
– Igenis – vette a parancsot Tojcsi és elkezdte nyomkodni Flóra baba hasát. Flóra erre közölte, hogy éhes.
Hát, nem ezt vártuk egy gyógyításra váró betegtől. Az még elment, hogy „emelj fel”, meg hogy „nagyon szeretlek”, de mikor a bebugyolált beteg közölte, hogy éhes, kitört belőlünk a nevetés. Egészen pontosan, gurultunk a nevetéstől.

Gurultunk jobbra, aztán gurultunk balra és csak nevettünk. Egy idő után már nem is tudtuk min nevetünk. Tojcsi rajtam, én meg azon, hogy Tojcsi nevetett. Nem is nevetett, hanem gurgulázott, kacagott, vihogott és közben mindenfelé hempergett a szobában.
De nem csak ő gurult, mert beleakadt a WC-papír gombolyagba, úgy hogy együtt görögtek, amitől aztán szép lassan fehér volt az egész szoba padlója. Tojcsi egyre jobban belegabalyodott, és egy idő után már alig látszott a rátekeredett papírtól.
Nagyon kellett nevetnem. Nagyon-nagyon!
– Most már abbahagyhatnád – morogta Tojcsi. Nem is vettem észre, hogy egy ideje már nem vihog, csak hangtalanul fekszik, a gombolyag közepén.
– Ki is szabadíthatnál! Persze, csak, ha ráérsz! – mondta sértődött hangon.
Éppen ráértem.
Eltartott egy darabig, míg sikerült kihámoznom, meg mire visszatekertük az egész szoba padlóját borító papírt a tekercsekre és visszacsempésztük azokat a helyükre, a fürdőszobában lévő polcra.
Mire Andris mentőautója is a helyére került, pont elkészült a vacsora. Olyan szépen összerakodtunk, hogy senki nem vette észre semmit a mentősdiből.
Csak a Nagyi jegyezte meg Anyának, hogy már a WC-papír sem olyan, mint régen. Össze-vissza vannak tekerve a gurigák, mint ha valami rossz manók kezébe került volna.


Olvasd el a többi mesét is!

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném