Tojcsi mese 15

A tizenötödik - melyben Andris zsongva van és Tojcsi begurul

Andris teljesen be volt zsongva.

A Nagyi szerint legalább is.
Azt, hogy ez igazából mit jelent, nem tudom, de az biztos, hogy mióta kiderült, hogy focibajnokság lesz az iskolában, másról se hallottunk, csak a fociról.
Az egyik nap reggelinél érkezett a hír Andris telefonjára, ami aztán felbolydította a család életét.
– Ezt meg kell nyernünk – mondta, és újabb adag csokis müzlit öntött a tálkájába. Persze közben a telefont olvasta, így aztán a fele melléömlött.
– Egy méretes nyakleves, az lesz, amit megnyerhetsz, édes fiam – fenyegette meg Apa. – Mondtam már, hogy reggeli közben nem telefonozunk, esemselünk, és főleg nem az asztalra meg alá öntjük a műzlit!
– Jaj, bocs! – próbálta Andris csökkenteni a nyakleves veszélyét – de nagyon fontos hírt kaptam!
– Igen, gondolom – mondta Apa, de nem hangzott úgy, mint ha tényleg úgy gondolná. – Biztos voltam benne, hogy valami igen lényeges. Mondjuk, hogy mától visszafelé forog a föld, vagy, hogy ezentúl felfelé esik majd az eső és tányér helyett az asztalról étkezünk. Hmmmm??
– Nem, Apa, de tudod, tényleg vannak fontos dolgok...
– Ja. Vannak – mondta Apa és nagyot sóhajtott. – Na, ki vele, mi az a nagy hír?
– Focibajnokság lesz! És meg kell nyernünk! – csillogott a szeme –, kell az a focikapu!
Apa most már érdeklődéssel hallgatta. Nagy focirajongó volt ő is.
– Na, mesélj! – bíztatta Andrist. – Milyen bajnokság? Ki ellen kell játszani? Hány fős csapatok? Na, és mikor lesz?
– Huh, ennyi mindent még nem tudok, csak, hogy lesz és hogy kis focikaput lehet nyerni!
– No, akkor – nézett Apa az órájára –, épp ideje elindulni az iskolába, hogy beszerezd a többi információt! Na, meg közben azért nem ártana az órákra is benézni!
Így kezdődött el nálunk a nagy fociláz.
Szép lassan aztán minden kiderült. Megtudtuk, hogy kispályás foci lesz, és kiskapura játsszák. Ezt nem értettem. Nálunk volt kiskapu, azon jártunk ki-be a kertbe, a nagykapun meg Apa az autóval. A kertkaput fogják labdával rugdosni? Meg is kérdeztem Andrist, aki jól kinevetett.
- Nem a kert kiskapujára rugdosunk, hanem egy ilyen kicsi kapura – és közben mutatta a kapu magasságát a kezével, valahol a hasa környékén. – Sokkal kisebb pályán játsszunk, mint a nagyok, és sokkal kisebb kapuba kell betalálni.
Most értettem, kispálya, kiskapu, kis csapat.
– Három plusz egyes csapat lesz. – mondott Andris már megint valamit, ami nem volt egészen világos. Azt hiszem, ezt látta is rajtam, így hát magyarázni kezdett.
– Három játékos, meg egy kapus. A játékosok próbálják az ellenfél kapujába rúgni a labdát, a kapus meg őrzi a saját kapuját, hogy oda ne tudjon senki gólt rúgni.
– És ki lesz a negyedik nálatok? – kérdeztem, mert Andrisék hárman szoktak kijárni, focizni a térre.
– Ó, az nem gond – válaszolta – simán szerzünk egy embert a kapuba!
Aztán, ahogy közeledett a bajnokság napja, az a „simán szerzünk egy embert” nagyon nem akart sikerülni.
Akire először gondoltak, arról kiderült, hogy elutaznak a hét végén, így nem tud játszani. A második jelölt születésnapra ment, mert azt fontosabbnak gondolta. A harmadik jelöltet pedig, mire rá került a sor, már elcsábította egy másik csapat, így róla is lecsúsztak.
A csapat nagy gondban volt, így összeültek tanácskozni nálunk. Meghívták Apát szakértőnek és tanácsadónak, aki ezt komolyan el is fogadta és még sikerült időben haza is érnie, hogy ott lehessen a megbeszélésen. Mondta is neki Anya, hogy ezentúl ő is sportértekezletet fog tartani délutánonként, hogy időben otthon legyen. Apa csak mosolygott és nyomott egy nagy puszit a homlokára, de csak úgy fél oldalról, mert szemből már nem fért oda Anya nagy pocakjától.
Hogy aztán a megbeszélés tényleg jól sikerüljön, a Nagyi egy rakás pogácsát sütött, meg az utolsó üveg múlt évi málnaszörpöt is feláldozta.
Úgy látszott azonban, hogy minden hiába, nem találtak megoldást.
Sorba vették az összes lehetséges ismerőst, aki beszállhatott volna, de végül senki nem maradt, aki beállhatott volna a kapuba.
A pogácsa is fogytán volt, a málnaszörp is eltűnt lassan, csak a kérdés maradt meg, ki lesz a negyedik?
– Megnyerjük mi ezt hárman is, nem? – nézett körbe Andris. A fiúk helyeseltek: – Simán! – hangzott a kórus.
– Ennyire biztosak vagytok magatokban? – kérdezte Apa.
– Igen – zúgta a csapat.
– Játszottunk már sokszor így, hárman négy ellen – magyarázta Andris – , ez nem probléma.
– Nem, az nem gond! – mondta együtt a másik kettő is.
– Akkor mi a gond?
– A szabályzat, Apa – ismét Andrisé volt a szó –, a versenykiírás szerint négy játékossal lehet elkezdeni a meccset.
Apa elgondolkodott, megvakarta az állát, mint ha szakálla lenne, de persze nem volt.
– Elkezdeni, vagy lejátszani? – kérdezte aztán. – Ha elkezdődött a meccs, akkor is kell a négy játékos?
– Nem, akkor már csak három – néztek össze a fiúk. – Csak a kezdéskor kell a négy.
Apa megitta az utolsó korty szörpöt, végignézett a fiúkon, egyenként jól megbámulva őket, aztán rám nézett. Aztán vissza a fiúkra.
Rosszat sejtettem.
– Csak fiú lehet csapattag? – kérdezte.
Nagy csönd támadt.
– Nem – válaszolt aztán Andris. – végül is nincs kikötve, hogy csak fiú lehet. De mire gondolsz?
– Igen, igen – csatlakoztak hozzá a többiek –, mire tetszik gondolni?
Apa nem szólt, csak lassan rám nézett. Először nem értettem. Aztán rájöttem.
– De hát én nem tudok….– kezdtem, de ekkorra a fiúk is rájöttek, mire gondolt Apa és kórusban mondták: – De hát csak egy lány! És nem is tud focizni! És kicsi is! És mit szólnak majd a többiek?
Apa felemelte a kezét, csendre intve a társaságot.
– Azt mondtátok, lehet kislány is. Csak a kezdéskor kell a pályán lennie, utána simán kiléphet a kapu mögé, nehogy egy erős labdával eltaláljátok. Ha a meccset megoldjátok hárman, akkor ez így működhet.
Erre aztán nem tudtak mit mondani, csak dünnyögtek az orruk alatt valamit.
– Te mit szólsz ehhez hercegnő? – fordult felém Apa. – Bevállalsz a fiúkkal egy-két mérkőzést?
– Igen – bólintottam, bár nem voltam benne biztos.
– Na tehát – foglalta össze Apa. – Vagy szereztek valakit a hátralévő két nap alatt, amire úgy tűnik semmi esélyetek, vagy beveszitek ezt a lányt és megtanítjátok addig arra, mire figyeljen. Több lehetőség nincs – szögezte le.
– Vagyis egy még van – folytatta –, hogy míg a többiek egy jót fociznak a suliban, itthon ültök és mondjuk, a számtant gyakoroljátok egész délután. Én meg kikérdezem… Nos? – tette fel a kérdést.

Így hát csapattag lettem Illetve lettünk, mert Tojcsi semmiből nem maradhatott ki.
A fiúktól komoly kiképzést kaptam. Nem nagyon hittek benne, hogy egy lány tud majd velük focizni, de próbálták a legjobbat kihozni ebből a helyzetből. Egyre több mindent tudtam a fociról. Megtanultam, hogy nem szabad kézzel megfogni a labdát, csak a kapusnak és annak se mindig.
– De neked semmi dolgod – oktatott Andris. – Ahogy elkezdődik a meccs, kilépsz oldalt a kapu mögé, hogy még véletlenül se találjon el egy labda!
Ezt Anya is elmondatta velem már százszor. Nagyon nem értett egyet Apával, hogy engem bedob a nagyfiúk közé.
– De hát csak a kezdéskor lesz bent a pályán – szabadkozott Apa, de Anyát ez nem érdekelte. Bármikor jöhet egy kósza labda és eltalálhat. És egyébként is. Ne otthon próbálja ki Apa az őrült ötleteit. Ne a családon kísérletezzen.
Végül aztán csak engedett. Mondtam neki én is, hogy nem lesz gond, meg a Nagyi is puhította, szóval nagy nehezen belement, de azzal, hogy Apának ott kell állnia, és ha máshogy nem, erővel kell kirángatnia a pályáról, mielőtt egy labdával találkozhatnék.
Így jött aztán el a bajnokság napja.
Volt ugyan egy kis tanácskozás az elején. A versenybíróság, Andrisék tornatanára meg egy másik tanító néni, elég tanácstalanok voltak, hogy mit is csináljanak velem. A fiúk azonban nagy formában voltak, kimagyarázták a dolgot, így aztán elindulhatott a játék.
Mivel az első rúgás után én szépen eltűntem a kapu mögött, semmiféle veszély nem leselkedett rám.
Az ellenfél kapujára annál inkább. A mi három srácunk tényleg nagyon összeszokott csapat volt, egymás után rúgták a gólokat.
Ha minden jól megy két meccset kellett megnyerniük, hogy aztán megküzdhessenek az első helyért, a bajnoki címért.
Az elsőt simán, fölényesen nyerték. Hárman négy ellen, úgy, hogy ők egy gólt sem kaptak. Ez aztán a valami, üres kapu mellett.
A második mérkőzésen eljátszottuk megint, hogy a kezdés utánig a pályán voltam, aztán gyorsan kifutottam. Ezt is megnyerték a srácok. Igaz már nem olyan fölényesen, már egy gólt kaptak is, de ez nem törte le őket. Nyertek, ez a lényeg. Már csak a döntő volt hátra.
Ez már nagyon nehéz küzdelem volt. Erős volt az ellenfél is, fáradtak voltak Andrisék, így hát nem sikerült gól nélkül megúszni, ugyanannyit lőttek ők, mint amennyit az ellenfél.
Az utolsó néhány percben aztán sikerült egy góllal vezetniük, de az ellencsapat nem nagyon akart ebbe belenyugodni. így folyamatosan támadtak és próbáltak legalább egy gólt még berúgni, hogy döntetlen legyen.
Mi a kapu mellett, a pálya szélén álltunk Apával, és a kezemben Tojcsival.
Apa egyre feszültebb lett, folyamatosan kiabált be a fiúknak, hogy szerinte mit kellene csinálni. Azok meg vagy hallották, vagy nem, de nem mindig sikerült Apa tanácsait megtartaniuk.
Egyszer csak, mikor már a legvége felé járt az idő, láttam, hogy a labda repül a kapunk felé.
A fiúk próbáltak futni visszafelé, hogy elérjék és megakadályozzák a gólt, de túl messze voltak. A labda pedig csak jött, megállíthatatlanul, csak jött, csak jött, én próbáltam integetni a fiúknak, hogy igyekezzenek, de a labda csak jött és jött. Olyan volt az egész, mint amikor a filmekben lelassítják az embereket, hogy majdnem megállnak a levegőben… és aztán nem tudom, hogyan, de egyszer csak Tojcsi véletlenül kicsúszott a kezemből és berepült a pályára, pont szembe a labdával.
Utána nyúltam, el akartam kapni, de nem sikerült így aztán be kellett lépnem a kapu elé, hogy Tojcsit el tudjam érni.
Nem voltam már messze, már majdnem a kezemben volt, mikor megjelent előttem a labda. Pont szemben voltam vele. Eddig csak Tojcsira figyeltem, így nem vettem észre, hogy pont egyvonalban vagyunk, a labda, Tojcsi és a térdem.
Már nem tudtam elkerülni az ütközést. A labda előbb eltalálta Tojcsit, aki így aztán a labdára hasalva érkezett meg a térdemhez és ütődött neki erősen. Jól megrúgott labda volt, jó nagyot ütött még így is, hogy Tojcsi csökkentette a becsapódás erejét.
Nekicsapódott a térdemnek, aztán onnan visszapattant a pálya felé épp csak le tudtam kapni Tojcsit róla. Így álltam aztán egy hosszú pillanatig, kicsit megroggyant térdekkel, Tojcsit magam elé emelve, míg valami éles hangot nem hallottam.
Az éles hang pedig egyre csak erősödött, végül rájöttem, hogy mi az. A bíró sípja szólalt meg, lejárt az idő, vége lett a mérkőzésnek. A fiúk nyertek.
Ránéztem Tojcsira, és valami pajkos mosolyt láttam az arcán. Akkor értettem meg, hogy nem véletlenül csúszott ki a kezemből. Tojcsi beszállt a játékba és ki akarta védeni azt a labdát. Ami aztán sikerült is, igaz, hogy az én térdem is kellett hozzá.
A fiúk nagyon boldogok voltak és mindenki azt hitte én védtem ki azt az utolsó rúgást.
Nagy eredményhirdetés volt, megszereztük a kaput is, és még egy jó nagy adag tortát is befaltunk.
Szép volt fiúk!
És szép volt, Tojcsi! Nagyon büszke voltam rá!


Olvasd el a többi mesét is!

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném