Tojcsi mese 2

A második – Amiben esik és unatkozunk. Aztán mégsem.

Napok óta esett. De nagyon. És mindig.

Tojcsival az utcát bámultuk az ablakon át. Én egy székre térdeltem, Tojcsi pedig az ablakpárkányon ült. Homlokával, – már ha volt neki ilyen –, mélabúsan dőlt neki az üvegnek.


– Nem szeretem a vizet – mondta. – Meg az esőt se szeretem. Az is vizes. Brrrrrr...


Ez a hang, amit ilyenkor kiadott, összetéveszthetetlen volt.


– Pedig van jó eső is – próbáltam egy kicsit felvidítani –, nyáron, amikor olyan nagy melegek vannak, nagyon jó egy kis zuhi. Annak olyan frissen vágott fű szaga van.

– De most nincs nyár – felelte zordan.


Ezzel nem tudtam vitatkozni.


– Nincs. – azzal tovább nyomtuk az orrunkat az ablaküvegnek, mint ha odébb tolhattuk volna az esőt, de nem sikerült.


Néztük az utcán, a keréknyomokban hömpölygő áradatot és azokat a bátrakat, akik megpróbáltak átjutni rajta, hogy legalább a túloldalon lévő buszmegállóig eljussanak, aminek volt egy kis teteje.

Egy bácsi az aktatáskáját tartotta a feje fölé, persze, mert nem vitt esernyőt. Rövid ugrásokkal került egyre közelebb a túloldalhoz. Egy pocsolya, egy ugrás. Még egy pocsolya, még egy ugrás.


– Hoooooooooopppp! – húzta el a hangot Tojcsi, ahogy a bácsi nekikészülődött az ugrásnak.


– Hoooooppppá! – és Tojcsi maga is ugrott egyet. A harmadik ilyen ugrásánál már gurultunk a nevetéstől.

Így ment ez egy ideig, figyeltük szegény néniket és bácsikat és hoppogtunk nagyokat.


– Na. ez meg milyen dolog? – hallottam meg a Nagyi hangját a hátam mögött. – Nem szép, másokat kinevetni, mások bajából viccet csinálni! – Erre nagyon elszégyelltem magam. Tojcsi is, legalább is úgy látszott, mert mióta a Nagyi belépett, mereven ült és egy szót se szólt, mint ahogy egy jól nevelt plüssjátékhoz illik.

– Hmmmm. Úgy tűnik egy unatkozó unokám van mára. – a Nagyi mindig tudta mi a nagy HELYZET.

– Na, mindjárt kitalálunk valamit – és ezzel beletúrt a táskájába.


A Nagyinak egy nagy barna FENEKETLEN VARÁZSTÁSKÁJA volt. Biztos, hogy feneketlen volt, mert annyi mindent tudott belőle elővenni, hogy csak néztünk mindig Anyáékkal. Egyszer valamit nagyon keresett és kipakolta, de nem tudta teljesen, mert nem fért el a konyhaasztalon. Tojcsi is megerősített ebben, mert valamelyik nap, mikor a Nagyi kiment a konyhába, megpróbált belenézni a táskába. Majdnem bele is esett nagy igyekezetében.


– Nincs alja – suttogta sokatmondóan.

– Láttad? – kérdeztem én is halkan.

– Igen. Ízé…azaz, hogy nem. Azt láttam, hogy nem látom. Amit meg nem látok, az ugye nincs – kezdte a dolgot boncolgatni.

– Szóval olyan mélyen volt az alja, hogy nem látszott? – próbáltam valami konkrétabbat megtudni.

– Ja – gondolkodott el. – Olyan sötét volt benne, hogy nem láttam le a fenekéig.

Ebben a feneketlen táskában kotorászott most a Nagyi.


– Na, hová is tettem…… Itt kell ennek lennie – közben ismeretlen dolgok zörögtek a táskában –, csak tudnám, hogy …. na, megvan! – és mint ha a táska vissza akarná venni, úgy rántott ki egy lapos csomagot a sötét mélységből és diadalmasan a feje fölé emelte.

– Ez az, ezt kerestem! Művészek leszünk ma délután!

– Milyen művészek?

– Festő művészek. De nem akármilyen festőművészek, hanem PÓLÓFESTŐK! – ezzel kinyitotta a kis csomagot, amiben minden volt, ami a művésszé váláshoz kellett. Festékek, ecsetek, egy kötény, amit a Nagyi rögtön elém biggyesztett, hogy ne kenjem össze magam, na meg egy kis terítő, hogy az asztal se legyen tele festékkel. Ja, meg a lényeg, egy fehér póló, azt kellett kifesteni. Volt rajta egy nagy figura, előre rajzolva, hogy könnyebb dolga legyen a MŰVÉSZEKNEK. És akkor nekiláttunk. Nagyi segített kiválasztani a színeket, megmutatta, hogy kell ügyesen festeni és egész jól kezdett kinézni a kép. Egy csomó sárga festék kellett hozzá, majdnem olyan, mint Tojcsi.

Na, igen, Tojcsi. Róla a nagy munkában már majdnem elfeledkeztem, pedig Tojcsival nem árt vigyázni. Szépen nyugodtan, plüssjátékhoz méltóan üldögélt az asztalon, egy ideig…. de aztán….. De aztán megunta és mikor a Nagyi nem látta, elkezdett izegni-mozogni és egyre veszélyesebb közelségbe került a festékekhez. Egyszer majdnem beletoccsant a zöld festékbe, alig tudtam elkapni onnan, aztán az egyik ecsettel kezdett bohóckodni mikor a Nagyi kiment a teájáért a konyhába. Mint egy páncélos vitéz, a hóna alá kapta és úgy ügetett vele az asztalon, mint ha lovon ülne egy lovagi tornán.


– Mi bajod, meg vagy kergülve? – kérdeztem, erre megtorpant.

– Én is akarok!

– Mit akarsz te is?

– Művészkedni! Meg egy saját pólót is akarok – hisztizett –, olyat, amin én vagyok!

– De olyan nincs. Láttad, mi volt rárajzolva.

– Nem baj, akkor is akarok. MAGAMFESTŐ pólóművész leszek – nyerítette, és újra nekiindult páncélos vitézként…. vagyis csak indult volna, mert megjelent a Nagyi, így hirtelen megmerevedett és el is dőlt a lendülettől. A Nagyi mindenből nem vett észre semmit. Fogta a teáját és leült, de volt még valami a kezében.

– Ez még a mamád egyik régi babájának a ruhája volt, gondoltam kifesthetjük ezt is, és felöltöztetheted vele ezt a krumplit! ¬ – A Nagyi mindig lekrumplizta Tojcsit, aki ezt néha zokon is vette, bár fogalma sem volt arról, hogy mi az a krumpli. De aztán a Nagyi mindig kitalálta ennek a krumplinak a gondolatait. De hogy ezt hogy csinálta, az örök titok maradt. Olyan, amit csak a Nagymamák ismernek.


Így aztán este, mikor Tojcsival bebújtunk volna az ágyba, még öt kört vágott le a párnám körül, illegetve billegetve magát, az új ruhájában, amire egy nagy sárga krumpliTojcsi volt festve.

Itt-ott ugyan elmaszatolódva kicsit, ahol a MagafestőMűvész pingálta, mikor a Nagyi nem látta. Egy kicsit nagy is volt rá a babaruha, lelógott a takaróra, úgy húzta maga után, mint egy uszályt, de nagyon büszke volt!


– Na, művészek, jó éjszakát! – jött be Anya és lekapcsolta a kislámpát.

Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Kilövésre felkészülni! »

Mit hozzon a nyuszi? Húsvéti ajándékötletek »

Barbie: 65 éves a stílusikon, aki több, mint csak egy baba »

Összes cikkünkért kattints ide »