Tojcsi mese 4

A negyedik – Amiben kiderül, hogy mitől lesz tavasz

– Bolond egy idő van! – mondta a Nagyi, miközben esernyőjét rázta le az ajtó előtt. – Egyszer kisüt a nap, egyszer zuhog az eső meg fúj a szél. Na, meg az a hószakadás!

Mert, hogy az is volt, ahogy a Nagyi mondta, tegnap előtt akkora hó esett, hogy Apa nem is ért haza vacsorára. Valahol az országúton rekedtek a kollégáival, meg kellett várni, míg letisztítják előttük az utat a hókotrók.


– Hát, milyen tavasz az ilyen?! – tette fel a kérdést a Nagyi, miközben a kabátját akasztotta fel.
– Még tél van, Anyuka – mondta Anya, és a Nagyi kezébe nyomott egy bögre forró teát. – Nem te mondtad nekem valamelyik nap?
– Jól van, no, igazad van – dünnyögte a Nagyi. – Azért most már elég a hidegből, jöhet a tavasz!
– Hát bizony – mosolygott Anya, – Mi sem szeretjük ezt az időt! – és ezzel gömbölyödő pocakjára tette a kezét, amiben a kistesó lakott. – Tényleg szólhatna már valaki a Tavasznak, hogy várjuk na-gyon!
– Biztos megint elaludt – ezt már Tojcsi mondta, az ágyam közepén imbolyogva. – Elfelejtették fel-ébreszteni.
– Kicsodát? – kérdeztem értetlenül.
– Vagy még haza se értek – gondolkodott el, de közben ide-oda ingott, mint az előszobában lévő nagy óráról lógó súly.
– De kicsodák? – nyaggattam.
– A gólyák.
– Gólyáááákk??? Milyen gólyák? ... És honnan nem értek haza? … És kit nem ébresztettek fel? – tele voltam kérdéssel.
– A gólyák. Afrikából – nyögte ki néhány jobbra-balra dőlés után. – Oda járnak minden télen.
– A mi gólyáink? Mit keresnek azok Afrikában?
– Szabadságra mennek. Amíg itt mi didergünk a hidegben, ők ott napoznak a jó melegben, valami tó mellett, vagy a tengerparton.


(Elképzeltem az utca végén, a villanyoszlopon lévő fészekben lakó gólyapárt a tengerparti homo-kon. A gólyamamát, ahogy beborítja a hosszú csőrét valami nagy banánlevéllel, hogy le ne égjen, mint ahogy Anyu szokta. Csak neki elég egy kis falevél, mert nincs akkora orra… Meg a gólyapapát, aki meg egy nagy napernyő alatt az árnyékban szunyókál, piros hosszú fürdőnadrágban és sötét napszemüvegben. )


– Mikor meg megunják a strandlabdázást és már nagyon melegük is van – folytatta Tojcsi –, akkor összeszedik a napernyőket meg a gumimatracot és hazarepülnek tavaszra.
– És kit kell felébreszteni?
– A Manót.
– Milyen Manót? – kezdett érdekelni a dolog.
– A NagyotKiáltót.
– Hát az meg kicsoda?
– Na, jó, elmesélem – állt meg egy pillanatra Tojcsi a ringatódzásban.


Történt egyszer, hogy mikor a Kelepes házaspár hazaért az afrikai telelésből, itthon a még a tél fo-gadta őket. Hideg szél fújt a fészekben, még huhogott is, úgy hogy „hhhhhuuuu-úúúúúúúúúúúúúúúúúú”, ahogy a házak között kanyarogva hordta a megfagyott hópelyheket. Je-ges volt még a föld, és a falu mögötti kis tavat is jéghártya borította. Sehol egy új hajtás, sehol egy rügy a bokrokon, fákon. Még a hóvirág sem bújt elő, pedig eddig, mire Kelepesék hazaértek, min-denhol ott virítottak kis fehér virágok az erdő szélén. Most viszont hiába kereste Kelepes Asszony-ság kis kedvenceit, sehol sem voltak.


– Mondtam én, hogy korai volt hazaindulni – kelepelte Kelepes Asszony Kelepes Úrnak. – Bezzeg Füsti Fecskéék még ott sütkéreznek a napon, csak mi didergünk itthon!
– Mondtad, mondtad – legyintett rá Kelepes Úr –, épp azt mondtad, hogy induljunk, mert te akarsz első lenni, hogy kicsinosítsd a fészeklakást, ugye? Női kelepelés, lári-fári – dörmögte – Pont időben jöttünk, mint minden évben. Itt történt valami, jobban mondva, valami nem történt meg, aminek meg kellett volna. Senki sem ébresztette fel a természetet, senki nem szólt a tavasznak, hogy már ideje jönni! Most inkább azon gondolkozzunk, mit is kellene tennünk, mielőtt lefúj a jeges szél in-nen az oszlop tetejéről! – azzal aztán nagy gondolkodóba estek. Addig-addig törték a fejüket, míg rá nem jöttek, hogy bizony fogalmuk sincs, mit csináljanak. Semmi okosságos nem jutott eszükbe, fázni viszont egyre jobban fáztak.
– Hopp, megvan – kelepelte bele a jeges szélbe Kelepes Úr. – Megvan, kit tudunk megkérdezni! Irány a MindentMegmondó Bagoly háza! – azzal nekirugaszkodott és nagy csapásokkal a szél elle-nében elindult valamerre. Kelepes Asszonyság még utánakelepelt valamit, miszerint nem biztos, hogy az ő Kelepes Urának még helyén van az esze, de aztán dideregve elindult ő is.
Jó hosszú ideig tartott, mire a szembeszélben eljutottak a MindentMegmondó Bagoly házáig, ami a Kéthétigtartó Erdő egy hatalmas fájának odvában volt.
–Azért hívták Kéthétigtartónak – magyarázta Tojcsi –, mert egyszer egy mezei nyuszi, megijedve valamitől, befutott a sűrűjébe és vagy két hétig tartott, mire kikeveredett belőle. Na, de vissza a történethez! – és folytatta tovább:


A MindentMegmondó Bagoly fejét jobbra-balra fordítva vette szemügyre vendégeit:


– Némileg szokatlan a látogatásuk, ily korai időszakban – mondta lassan, tudálékos hangon. – Kissé hűvösnek tűnik még az idő egy erdei kiránduláshoz, Önöknek még Afrikában lenne a helye. – azzal két pislogás után hosszabb időre becsukta a szemét, jelezve, hogy szerinte nincs itt miről beszélni.
Jó hosszú kelepelésébe tellett Kelepes Asszonynak és Kelepes Úrnak, mire meggyőzték őt arról, hogy valami nem úgy működik a világban, mint ahogy kellene, de végül sikerült.


– Hmmmmm... – hümmögött a nagytudású bagoly, majd kis idő után folytatta: – Hmmmmmmmmm...


Mivel mindezt csukott szemmel csinálta, Kelepesék nem voltak biztosak benne, hogy most gondol-kozik... vagy elaludt közben. De egyszer csak:


– Húúúúúúúúúúúú – ez már azért olyan baglyos huhogásnak hangzott –, húúúúúúúúúú meg-vaaaaaaaaaan!!! Tudom már! – Kelepesék felkapták fejüket –, Fel kell ébreszteni a fákat, virágo-kat, hogy jöjjön a tavasz! – ezzel elégedetten hátradőlt. Kelepes Úr figyelmesen nézte, közben egyik hosszú lábáról a másikra állt. – Na, és ezt hogy gondolja Bagoly Úr?
– Hogy, hogy… egyszerű – mondta a MindentMegmondó Bagoly –, szólni kell a NagyotKiáltó Manó-nak. Az, ha elrikkantja magát, akkorát szól, hogy mindenki felébred rá.
– Na és hol találjuk azt a nagyhangú manót? – kérdezte Kelepes Asszonyság, előre dideregve, hogy ki kell mennie a jeges szélbe.
– Nem kell messzire menniük – vigasztalta őket a MindentMegmondó –, itt lakik a Kéthétigtartó-ban. Keressék azt a helyet, ahol a legnagyobb csend van, mert a NagyotKiáltó Manó közelében még a szél is lábujjhegyen jár, és csak suttog, nehogy megijessze a Manót és az rákiabáljon. – azzal ismét lecsukta a szemét, jelezve, hogy az ő részéről vége a megbeszélésnek, mindenki menjen a dolgára.


– Aztán megkeresték a Manót? – kérdeztem Tojcsit.
– Meg, persze, nem is tartott nagyon sokáig.
– Nem kellett két hét, mint a nyuszinak, hogy kitaláljon?
– Nem, nem. Azért a gólyák gyorsan repülnek, meg fentről minden jobban látszik. Szóval – folytatta –, elég gyorsan megtalálták azt a kis tisztást, és úgy is volt, ahogy a MindentMegmondó Bagoly me-sélte, ott volt a legnagyobb csend az erdőben. A máshol süvítő szél itt csak susogott, a tisztás szélén álló tölgyfát pedig mókusok vigyázták, hogy ha véletlenül egy makk lehullana róla, még reptében elkapják, nehogy megzördüljön valami, mikor földet ér.


A tisztás közepén állt a NagyotKiáltó Manó háza. Takaros kis házikó volt, ami egy kidőlt fatörzsből lett átalakítva. A munkákat CsillogóFog mester, a környék legügyesebb fafaragó hódja végezte. A hódok híresek a gátak és a várak építéséről, így a helyre kis manóház gyorsan elkészült.


Kelepesék körbejárták a kis házat, be-be néztek az ablakokon, keresték a Manót, de nem látták sehol, míg nem:

– Ott alszik az ágyában! – kiáltott fel Kelepesné Asszony, akinek jól le kellett hajolnia, hogy a manó-ház emeleti ablakán benézzen. – Zörgessünk be, hogy felébredjen!
– Jaj, ne! ¬ – zizzentek meg a környező bokrok.
– Jaj, csak azt ne! – suttogták a mókusok, és már előre szorították mancsukat hegyes fülükhöz, hogy ha a manó kiabálni kezdene.
– De, pedig igen – kelepelte Kelepes Úr. – Ha nem ébresztjük fel, tán sosem lesz tavasz!


Azzal bekopogott a házba. Aztán bekopogott újra, mert nem történt semmi. Aztán erősebben zör-gött, de a manó csak jobban a fejére húzta a takarót. Na, mikor aztán Kelepes Asszonyság is beszállt és hosszú csőrével megdöngette a ház oldalát, úgy, hogy csörömpöltek bent a manó tányérjai a szekrényben, az már a Manó álmát is megzavarta. Kiugrott az ágyból és elkurjantotta magát:


– Huhúúúúúú, éééégzengés-fööööldrengés, meneküljünk!!! – de mindezt olyan hangerővel, úgy süvöltve, hogy belerezgett a környék összes fája. Kelepesék rögtön megértették, miért hívták Na-gyotKiáltó Manónak. Mikor végre aztán megnyugodott és abbahagyta az ordítozást, elmondták miért jöttek. A manó nagy tisztelője volt a MindentMegmondó Bagolynak:


– Ha a Bagoly szerint így kell, hát legyen! – mondta a Manó.
– Fogjátok be jól a fületeket! – mondta a gólyáknak és a közeli fákon élő madaraknak, mókusoknak. Aztán vett egy nagy levegőt, de ezt jó hosszan csinálta. Ahogy szívta be a levegőt, egyre nagyobb lett a mellkasa és mikor már akkora volt, mint egy jól megtermett születésnapi lufi, elkiáltotta ma-gát:
– Jóóóóóóóóóóóóóóóóóó reeeeeeegggggelllt vilááááááááág!!!! – aztán folytatta: – Éééééébresz-tőőőőő!!! Legyen taaaaaaaavaaaaaaaaasz!!!!!


A kicsi manónak hatalmas hangja volt. Betöltötte az egész erdőt, végigszáguldott a fák között, aztán felrohant egy domboldalon és a környező hegyek visszhangja még jobban megerősítette és meg-többszörözte, már úgy hangzott, mint ha nem is egy NagyotKiáltó Manó lenne, hanem sok száz, és egyszerre kurjantották volna el magukat. Olyan hangos volt, hogy mindenki felébredt tőle. A Nap benézett a felhők között, hogy lássa, mi történik, melegére pedig egymás után dugták ki fejüket a földből a hóvirágok, még a jegesen süvítő szél is lágy tavaszi szellővé szelídült.


Miután minden jóra fordult, Kelepesék boldogan kelepelve búcsúztak a NagyotKiáltó Manótól, aki hosszan integetett utánuk a manóház küszöbén állva.


– Jövőre találkozunk! – süvöltött utánuk, hogy zengett bele az erdő. Kelepesék azóta minden évben hozzá mennek először, mikor megjönnek Afrikából. Még ajándékot is hoznak neki, legutóbb például egy békauszonyt hoztak neki, amilyet a búvárkodáshoz lehet hasz-nálni a tengerparton.
– És a Manó szokott búvárkodni? – kérdeztem.
– Azt nem – mondta Tojcsi –, de a felszerelte a ház tetejére, napellenzőnek. Nyáron jó hűvös van alatta. No, hát ez volt a NagyotKiáltó Manó és a gólyák története.


Épp végzett a történettel, mikor megjött Apa és virágot hozott Anyának meg a Nagyinak, meg én is kaptam egy pici cseréppel. Valami Nap van, amikor a lányok virágot kapnak. Nőnap, vagy micsoda. Mondta is Anya, hogy minden héten lehetne, mert imádja a virágokat. Apa meg nevetve azt vála-szolta, hogy ha annyi virágot hozhatna Anyának, mint amennyit megérdemel, egy idő után kiköltöz-hetnénk az utcára, mert nem lenne elég a hely. Ezen azért elgondolkoztam egy picit.


Tojcsi viszont csak mosolygott, mikor meglátta a kicsi virágot:
– Na, csak sikerült felébreszteni! – mondta és sokatmondóan kacsintott egyet, aztán mentünk aludni.


Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Játék kint vagy bent? »

A szerepjátékok fontossága »

Pszichológus válaszol: kilövésre felkészülni, irány az első osztály! »

Összes cikkünkért kattints ide »

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném