Tojcsi mese 7

A hetedik – amiben már megjött a Nyuszi, meg egy kicsit el is esünk, de nem fáj

Húúúúúúúúúú, hát meglett.
A Nyuszi meghozta a biciklit. A rózsaszínt, amit úgy szerettem volna! De, hogy honnan tudta?
Tojcsival ezt próbáltuk megfejteni.
– Biztos van valami nagy radarja, azzal nézi meg, ki mit szeretne kapni – okoskodott.
– Szerintem az nem úgy van, nem látna be a házakba, főleg nem a fejembe – mondtam. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogyan kukucskál be a Nyuszi az álmaimba.
– Akkor biztos megkérdezett valakit.
– De kit? – kérdeztem vissza. – Akkor látnunk, vagy hallanunk kellett volna őt valamikor. Vagy legalább is a Nagyitól megtudtuk volna: „Tudod-e ki járt itt hercegnő? Hát a Nyuszi!” – mondta volna.
– De nem mondta!
– Hát, nem. – ezzel mély gondolkodásba merültünk.
Akkorának tűnt ez a Nyúlprobléma, hogy egészen elfeledkeztünk róla, hogy minek is ülünk húsvét vasárnapján egy rózsaszín bicikli előtt a teraszon.
– Megyünk egy kört? – kérdezte Tojcsi, lényegre törően.
A bicikli gyönyörű volt. Az egész rózsaszínre volt festve, csak a kormány, az ülés, meg hátul a csomagtartó volt fekete. Ja, meg a kerekek. És tele volt virágokkal. Még az ülésen is voltak sárga és rózsaszín virágok, de ami még ennél is jobban tetszett, azok a pillangók voltak.
Lent a pedáloknál egy hatalmas, színes pillangó volt ráfestve, olyan igazinak tűnt, mint ha csak most szállt volna oda. Nagyon szép volt, nem tudtam betelni vele.
Reggel, mikor megláttam a kertben, a kis rózsalugas mellett, majd ki ugrottam a bőrömből örömömben.
– Anya, Apa! Nézzétek! – futottam oda és már rá is ültem. – Mehetek egyet?
– Hová, hová? – kérdezte a Nagyi, aki majdnem futva ért utol a kiskapunál.
– Csak az utca végéig, meg vissza! – mondtam. – Mehetek?
– Ilyen jól megy már a bringázás? Na, menjünk, de csak laaaaaaaassaaaaan! – hallottam valahol a hátam mögött. Jól beletekertem, de már ott is voltam a saroknál, kénytelen voltam megállni.
– Pannnnnnnna! Azt mondtam, lassan! – ért utol a Nagyi, de már Apát is hallottam mögüle.
– Ésszel kisasszony! Meg kell szokni ezt a nagy bringát, még akkor is, ha rajta vannak a pótkerekek! Az utcán pedig nem száguldozunk, főleg nem futtatjuk meg a nagymamánkat! Ugye? – mondta szigorúan, de azért mosolygós szemmel.
– Ebéd után bringázunk egy nagyot – ígérte. – Én megyek veled, meg elcsaljuk a bátyádat is! Ebben ugyan nem nagyon bíztam, mert Andris már akkor tiltakozott a közös biciklizés ellen, mikor elmondtam neki, mit szeretnék a Nyuszitól. Egyébként is ő egy focilabdát kapott, meg kapukat is hozzá, így biztos a barátaival fog játszani egész délután.
– Na, megyünk? – rángatott vissza Tojcsi hangja a valóságba. – Megyünk vagy itt fogunk gondolkozni a semmin egész délelőtt? Unatkozom!
– De csak itt a kertben mehetünk, Apa megtiltotta, hogy egyedül kimenjek az utcára.
– Nem is vagy egyedül! Itt vagyok én is! – húzta ki magát és még sárgább lett, mint szokott.
– Tudod, hogy az nem olyan, az nem ugyan az, mint ha egy felnőtt jönne velem.
– Na, jó, akkor menjünk csak itt a kertben – egyezett bele Tojcsi nagy kegyesen.
– Hová fogok ülni? – kérdezte.
– Ott a csomagtartó – mondtam. – Oda fel tudsz ülni.
– Na, nem – tiltakozott. – Én aztán hátulra nem ülök!
– De csak ott van hely! – próbáltam jobb belátásra bírni. – Hova akarnál ülni?
– Előre, hogy mindent lássak! Tudod mit – jutott eszébe valami –, lógass a nyakadba!
– A nyakamba? Hogyan?
– Hogyan, hogyan. Látod, a Nyuszinak mennyi esze van? Hozott neked egy hercegnős kistáskát is, nem?
– De igen – jutott eszembe a másik kedves ajándék. – Próbáljuk ki! – és már indultam is be érte. – Sietek!
– Az jó lesz – hallottam még Tojcsit magam mögött.
– Na, most hová kisasszony? – kérdezte a Nagyi, látva viharos közlekedésemet.
– Csak vissza a kertbe, kicsit tekerek az új biciklivel!
– De nem mész az utcára! – nyitotta tágra a szemét a Nagyi.
– Nem, nem – nyugtattam meg. – Csak a kertben egy kicsit!
– Jó, rendben, de vigyázz a virágokra, meg a kanyarodásnál, hogy ne menj az ágyásba, mert elakadsz és elesel!
Miután mindent meghallgattam és nagyon sűrűn bólogattam, hogy értem az dolgokat, elengedett a konyhaajtóból.
Tojcsi már türelmetlenül várt.
– Már nem tudtam, hol lehetsz ilyen sokáig – fogadott, de aztán beszámoltam neki a Nagyi intelmeiről így nem morgott tovább, inkább beugrott a kis táskámba, amit aztán elöl a nyakamba akasztottam. Tojcsi félig kilógott, így jól látott mindent és nagyon élvezte a dolgot.
Mint egy hajóskapitány a hídon, sorban adta ki a parancsokat:
– Iiiiiiiiiiinduláááááááááás! Kérem az utasainkat, fejezzék be a felszállást! Indulunk Kertvége állomás felé! – harsogta és egészen úgy tűnt, hogy nekem most el kell kezdenem tekerni. Így is tettem. Azt ugyan még nem tudtam, hová megyünk, mert azt a bizonyos Kertvége megállót még nem egészen pontosan tudtam, hogy hol van, de azt gondoltam, ha Tojcsi ilyen biztos a dolgában, hát menjünk.
– Gépház, gépház! – vette át az irányítást Tojcsi. – Teljes gőzzel előre! Gyorsan, gyorsan! Nem pihenünk, tekerünk! – aztán meg, hogy: – Éles kanyar balra, tessssssenek vigyázni! Most jön a kanyar jobbra! Aztán balllllllra!
Mentünk hát a Rózsaszín Lepkés Biciklivel, mint egy hajó, jobbra-balra, dülöngélve, néha egy-egy hirtelen kanyarban kicsit megdőlve, amennyire a támasztókerekek engedték.
Keringtünk a kertben a vékony ösvényeken a virágágyások között, egyszer még Kertvége megállót is érintettük. Mint kiderült, Kertvége a garázs hátsó falánál volt, ott aztán temérdek utast vettünk fel Tojcsi képzeletbeli hajójára és teljes gőzzel indultunk vissza. Jöttek a kanyarok jobbra, balra, Tojcsi mindegyiknél nagy hangon közvetítette az eseményeket és hajtott, hogy: „Gyorsabban, gyorsabban!”
Így értük el az utolsó virágágyás sarkát, után már egy füves rész kezdődött volna, de odáig már nem jutottunk el.
A nagy tekerés közepette szűken fordultam a kanyarban, a hátsó kerék besüllyedt az ágyás frissen felásott, puha talajába, megfogta a biciklit, ami aztán szépen, lassan az oldalára dőlt. Természetesen velünk együtt – Tessék rólam leszállni! – hallottam egy vékony hangot valahonnan magam alól, kellett néhány másodperc, míg rájöttem, hogy Tojcsi barátomon ülök. – Na, végre! – morogta, miután kiszabadult. – Nem elég, hogy földönt minket, még rám is ül! – folytatta a morcogást. – Szépen vagyunk! Milyen barát az ilyen! Egyébként is, mondtam, hogy nem kell sietni! Tessék máskor megfontoltan, óvatosan közlekedni! – és ezzel egyszerűen otthagyott a földön ülve. A szám is tátva maradt ettől az előadástól. Még, hogy ő mondta, hogy nem kell sietni? Mást sem hallottam tőle, csak hogy „Gyorsabban, gyorsabban!”, meg hogy „Növeljük a sebességet”, meg „Tekerjünk bátran, ne aludjanak ott a gépházban!”Úgy meglepődtem ezen, el is feledkeztem róla, hogy elestünk és nekem akár még sírnom is kellene.
Így aztán ez el is maradt, felállítottam a biciklit és visszatoltam a teraszra.
A Nagyi, mikor meglátott, csak annyit mondott:
– Azért azt a fehér harisnyát le kellene cserélni egy tisztára! – és tényleg, igaza volt. A térdemen két fekete folt éktelenkedett, némi friss földmaradékkal.
– Na, és lesz azért ebéd utáni biciklizés Apáddal? – tette csípőre a kezét.
– Naná, persze, hogy lesz, Apa megígérte! – mondtam és elindultam rendbe tenni magam.


Olvasd el a többi mesét is!

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném