A huszadik - amiben UFO van a kertben, de megfigyeljük

A Valami a fűben feküdt.
Mozdulatlanul.
Hangtalanul.
Csak úgy.
És hipp-hopp. Egyszer csak ott volt.
Délelőtt a megszokott helyünkön üldögéltünk Tojcsival, a terasz lépcsőjén.
Sütött a nap, jó meleg volt. Néha már túl meleg is. Nem is volt szabad sokáig itt ülni. A Nagyi már szólt is, hogy mindjárt be kell menni a szobába és délutánig ki se szabad jönni, mert olyan erős a nap, hogy beteg lesz a bőröm tőle. Indulni akartunk a hűvösbe éppen, mikor megláttuk a Valamit.

Egész pontosan Tojcsi látta meg.
– Állj! – mondta. – Az ott meg mi? – és odamutatott a tuják mögé, a fűre.
– Nem tudom. – mert tényleg nem tudtam.
– Az ott egy Valami. – határozta meg Tojcsi, amit láttunk. – Egy nagyon, nagyon furcsa Valami.

Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Nézzük meg! – indítványoztam, de Tojcsi nem volt ilyen bátor.
– Csak óvatosan – suttogta és visszahúzódott a lábam mögé. Úgy gondolta, ott biztonságosabb.
– Szóval, csak nagyon óvatosan! Nem lehet tudni, hogy kiféle-miféle egy ilyen Valami.
– Mert? – néztem rá csodálkozva. – Miből gondolod, hogy veszélyes lehet?
– Mert olyan furi. – És azt sem tudjuk, hogy került oda. Meg egyébként is.
– Na, gyerünk – vágtam közbe. – Nézzük, mi az. – azzal elindultam a tuja irányába.
– Lasssssssssan! – suttogta Tojcsi, a bokámba kapaszkodva. Majdnem orra estem tőle.

Így aztán tényleg lassan közelítettük meg a Valamit, mert sietni nem nagyon tudtam, Tojcsi folyamatosan fékezett.
– Vigyááááázvaaaaa! – hallottam a lábam felől, mikor a tuja mögé értünk.
– Guggolj le! – jött az újabb utasítás. Így tettem.
– Mit látsz? – kérdezte a kis sárga hős.
– Még semmit – mondtam és próbáltam a tuja ágai között találni valami rést, ahol ráláthatok a Valamire. – Na, most már látom.
– És mit látsz?

Megpróbáltam neki leírni, amit az ágak között látni véltem.
– Olyan, mint valami nagy bogár. Vagy inkább egy hatalmas pók.
– Mozog? – Tojcsi egyre bizalmatlanabb lett.
– Nem, nem mozog.
– De él?
– Nem, ez valami műdolog. Szürke meg olyan világítós zöld színe van, de csak négy hosszú lába, nem olyan sok, mint egy igazi póknak.
– És biztos nem mozog? – Ágaskodott fel Tojcsi, hogy oda lásson a Valamire. Látszott, hogy kezd a kíváncsisága erősebb lenni a félelméné
l. – Én nem látom mozogni.
– Nézzük meg közelebbről
– Nézzük – próbáltam felállni, de Tojcsi azért még annyira nem volt bátor, visszahúzott.
– Négykézláb, feltűnés nélkül – adta ki az utasítást, és húzta is a kezemet a földre, nem hagyva időt az ellenkezésre.

Lassan kióvatoskodtunk a tuja mögül. A Valami nem mozdult, csak feküdt ott a fűben, mi meg négykézláb másztunk felé.
Mikor már elég közel értünk, Tojcsi megállított.
– Hasra! – mondta. – Megfigyelőállást építünk ki!

Nem voltam benne biztos, hogy a Nagyi örülni fog, hogy a fűben hasalok a halványkék ruhámban, de nem volt mit tenni, Tojcsi nagyon határozott volt. Így aztán ott feküdtünk egymás mellett, a megfigyelő állásban, vagyis inkább fekvésben, és bámultuk a Valamit.

Tényleg olyan volt, mint egy nagy pók. A teste akkora lehetett, mint a kézfejem és abból nyúlt ki négy csáp előre-hátra. A csápok végén valami érdekes szerkezet látszott, úgy nézett ki, mint egy-egy kis ventilátor. Olyan, mint amivel a Nagyi szokta hűteni a szobát, mikor ilyen meleg van.
– UFO. – hallottam Tojcsit.
– Az mi? – néztem rá.
– Azok olyan más bolygóról jöttek. Földönkívüliek.
– Kis zöld emberkék? – mosolyogtam el magam–, Apa mondta, hogy olyanok biztos nincsenek.
– De vannak! – ragaszkodott hozzá Tojcsi. – Láttam reggel a tévében.
– A tévében? – csodálkoztam el, aztán rájöttem, hogy valamelyik reggeli rajzfilmre gondolt. – Azok nem igaziak, az csak mese!
– Biztos? – nézett rám sokatmondóan –, és ez akkor itt micsoda, ha nem egy igazi, kézzelfogható UFÓ?
– Igazán nem tudom – bizonytalanodtam el.
– De ha UFO is volt, most már biztos nem az, mert nem mozdul.
– Ez valami űrhajó lehet – állapította meg Tojcsi. – Teljesen úgy néz ki, mint valami repülő szerkezet.
– Akkor nagyon kicsi Ufók jöhettek vele.
– Nem biztos, lehet, hogy csak még nem fújták fel nagyra.
– Mit? Ezt nem értem. – néztem Tojcsira értetlenül.
– Hát az űrhajót. A repülőkkel is azt csinálják, nem? – mondta, aztán látta, hogy nagyon nem tudom, mire gondol, megmagyarázta:
– A repülők is nagyon nagyok, mikor lent vannak a földön, aztán mikor felszállnak, akkor olyan kicsik lesznek. Biztos kiengedik belőlük a levegőt. Egy kicsi dolog sokkal könnyebben repül, mint egy olyan hatalmas gép, mikor a földön van. Mikor aztán leszáll, akkor újra felpumpálják. Ilyen egyszerű az egész. Így csinálhatják az Ufók is. Csak most elfelejtették felfújni, vagy elromlott a pumpájuk.

Tojcsi teljesen belemelegedett a magyarázatba, széles mozdulatokkal mutatta, mire gondol. Nem voltam ugyan egészen biztos abban, amit mond, de nagyon meggyőző volt.
– Akkor segítenünk kellene nekik?
– Talán, de még nem tudom, hogy hogyan.

Ezen aztán elgondolkodtunk és közben tovább bámultuk a Valamit, ami most már bizonyosan UFO lehetett. Teljesen belefeledkeztünk, hogy megpróbáljuk elképzelni, hogyan is nézhetnek ki az űrizék, és mekkorára nőhetnek, ha felpumpálják az űrhajójukat. Annyira lekötött minket a dolog, hogy észre sem vettük, mikor a Valami megmozdult. De azt már igen, hogy felemelkedett, és a föld fölött lebegve lassan felénk fordult.
– Futááááááááááás! – sivította Tojcsi és már rohant is befelé a biztonságos szobába.

Én is felpattantam és menekültem utána, de olyan gyors volt, hogy csak a szobában értem utol.
Lihegve ültünk az ablak alatt, a hátunkat a falnak szorítva. Aztán összeszedtem a bátorságomat és kikukucskáltam az ablakpárkány fölött a kertbe.
Az Valami még ott volt. Egy pillanatig lebegett a tuja felett, aztán hirtelen felemelkedett, de olyan magasra, hogy már nem is látszott, aztán elrepült a vasútállomás felé.
– Mondtam, hogy UFO volt! – húzta ki magát Tojcsi, büszkén, mert ő megmondta.

Egész délután ez volt a fő témánk. Játszottunk űrutazást, játszottunk UFO találkozást, játszottunk UFO babázást. Minden az ufókról szólt.
Este aztán, mikor Apa hazaért, elmeséltem neki, hogy ufóval találkoztunk.
– Hallottam! – mosolygott Apa.
– Honnan? – csodálkoztam rá, mert még a Nagyinak se mondtam, mert ő mindentől megijedne.
– Egy kollégám mesélte – mondta Apa –, aki építkezéseket tervez, hogy filmet csinálnak a környékről, és fentről a levegőből fényképeztek egy drónnal, egy kis repülő szerkezettel. Filmezés közben valahogy kifogyhatott az elem az irányítóból és a kis szerkezet leszállt, pont a mi kertünkbe. Azzal találkozhattál.
– Szóval filmes repülő volt?
– Igen. De remélem nem ijedtél meg tőle? – kérdezte, miközben a vacsorához terelgetett.
– Á, dehogy! – mondtam, mert igazán Tojcsi ijedt meg.

Először.
Én csak utána!