Tojcsi mese 9

A kilencedik – amiben Tojcsi repül, de a végén kapunk uzsonnát is

Ebéd után volt.
Ültünk a terasz lépcsőjén Tojcsival és bámultuk az eget.
Olyan SEMMIFONTOSDOLGUNKNINCS hangulatunk volt, és jólesett a tavaszi napfényben sütkérezni egy picit.
Szép idő volt, sehol egy felhő az égen, csak néha egy-egy madár szállt el a fejünk felett, meg egyszer-egyszer egy repülő, de az jó magasan.
– Fúúúúú, de jó volna, ha tudnánk repülni – sóhajtotta Tojcsi.
Elképzeltem, ahogy az én kis pufók sárga plüss barátom szálldogál ide-oda a kert felett. Elzúg a háztető felett, végig a nagyi virágágyásai felett, majd a kerítéshez érve egy éles fordulással az ég felé veszi az irányt, hogy a kert légterén belül maradjon, mert ugye az utcára nem szabad kimenni, aztán összecsapja szárnyait és zuhanórepülésben közelíti meg a teraszt.
– De hát nincs is szárnyad – jutott eszembe –, hogyan tudnál így repülni?
– Nem kell ám mindenhez szárny – ellenkezett. – A labdának sincs szárnya, még is tud repülni.
– Na, jó, de azért az nem olyan igazi repülés – szálltam vitába vele –, azt csak eldobjuk aztán leesik. És nem is tart sokáig, csak egy kicsit.
– Jó nagyot kell dobni – bizonygatta Tojcsi –, és akkor messze lehet repülni.
– Hááááát, nem is tudom... azért nem biztos, hogy szeretném, hogy csak úgy dobáljanak – bizonytalanodtam el, de Tojcsi belemelegedett:
– Vagy még jobb, ha kilőnének – emelte fel a hangját.
– Kilőni???? – ez már nekem is sok volt. – Miből? Ágyúból?
– Csúzli. – nyögte ki a megoldást.
– Csúzli??? Az mi?
– Olyan, olyan…. Tudod, na, – de nem tudtam –, Olyan gumis izé, amivel a papád szokta a tóba a halaknak belőni azokat a kis csaligolyókat, mikor ki akarja őket horgászni.
– Ja, de nem nagyon sikerül neki. Anya szokta is mondani, hogy akkor eszünk halat ebédre, ha hazafelé vásárol egyet valahol.
– Na, szóval kell építeni egy nagy-nagy csúzlit, akkorát, mint egy torony, jóóóóóóól kihúznád a gumiját és sluttttty, már repülnék is!
– És sluttttty, lenne belőle akkora hasra esés, hogy ihaj! – nevettem el magam, ahogy szinte láttam Tojcsit, mint egy teniszlabdát, ahogy hasítja a levegőt –, és ha szerencséd van, nem a fenyőfa tüskéi közé érkezel, mert akkor aztán sündisznóként érnél földet!
Ezen aztán jót nevettünk, mind a ketten.
– Na, de az igazi az lenne, ha felrepülhetnénk a csillagok közé – tért vissza az álmodozáshoz Tojcsi.
– Apa azt mondta, hogy ott nagyon hideg van – próbáltam visszatéríteni a valósághoz.
– Jól felöltözünk. Mint télen. Meleg kabát, meleg cipő...
– Tudom, tudom! – vágtam közbe – Meg sapka, sál, ahogy a Nagyi mondja. És mit csinálnánk?
– Jól megnéznénk mindent felülről.
– Nem is látnánk semmit, olyan pici lenne minden, ha nagyon magasan lennénk.
– Nem baj – Tojcsinak nincs lehetetlen –, elvisszük az Andris távcsövét.
– Úgysem adná oda – legyintettem, ismerve a tesómat –, csak ha ő is jöhetne, akkor hozná magával.
– Végül is, ha más megoldás nincs, visszük az Andrist is magunkkal – döntötte el Tojcsi – és akkor a távcső kérdést megoldottuk.
– Már csak fel kell jutnunk valahogy.
– Nekem ez a csúzlis dolog nagyon nem tetszik – mondtam –, valami jobb repülő szerkezet kellene.
– Jobb? De miben jobb? – kérdezte Tojcsi.
– Hát, olyan, amibe nincs hideg, nem fúj be a szél, nem esünk le róla, és amivel le is lehet szállni, hát olyan – soroltam fel igényeimet.
– Űűűűűűűűr --- haaaaaaaa ----jóóóóóóóó – nyújtotta el a szót hossza és jelentőségteljesen Tojcsi.
– Egy űrhajó, az kell nekünk – folytatta –, egy jó nagy űrhajó, amivel aztán elindulhatunk egész a csillagokig.
– Azok nagyon messze vannak. Apa azt mondta, hogy évekig lehetne repülni, mire eljutnánk valamelyikre.
– Hát olyan messze azért nem lehet – ellenkezett Tojcsi –, akkor nem is látnánk őket.
Ezen aztán elgondolkodtunk, mert tényleg, ameddig elláttunk – egészen a kert végéig –, az nem is volt olyan messze.
– De azért szerintem a kert végénél messzebb kell menni – mondtam –, legalább a madarak fölé. Az pedig lehet, hogy már messze van! Akkor pedig nagy űrhajó kell.
– Nagy? Miért? – értetlenkedett.
– Mert ha messze megyünk, meg sokáig, akkor kell vinnünk sok ennivalót magunkkal, nehogy megéhezzünk útközben.
– Jó – egyezett bele az űrhajótervező –, lesz hely az élelemnek.
– Akkor már a Nagyit is vigyük, mert nála jobb uzsonnát nem csinál ott az űrben senki.
– Legyen, visszük a Nagyit. És még?
– Az Apát is vinni kell, mert mi van, ha elromlik valami ott fenn, akkor ki fogja megjavítani?
Így építgettük szépen képzeletben az űrhajót, amiben így már volt éléskamra, egy hatalmas süti tárolóval, egy nagy konyha a Nagyinak, tele sonkás zsömlével, egy csillagászati megfigyelő központ Andrissal és a távcsövével. Egy szerelőműhely Apának, tele a szerszámaival, meg festékes dobozokkal, falécekkel és egy rakás JÓLESZAZMÉGVALAMIRE kacattal.
– Akkor megvagyunk? – kérdezte Tojcsi –, ennyi cucc már elég?
– Még kellenek a babáim, meg a babaház is.
– De miért?
– Hogy ne unatkozzunk útközben. Ha olyan messzire indulunk, hogy a csillagokhoz, akkor nagyon unalmas lesz, ha nem viszünk magunkkal elég játékot. Sok játék kell! – szögeztem le.
– Rendben – sóhajtott nagyot Tojcsi, mert már annyi mindent kellett vinnünk, hogy már így képzeletben is sok volt elpakolni az úrhajóban. – Na, de most már semmi többet, mert nem férünk el!
– Dehogynem, még kell Anya is! – szögeztem le. – Anya nélkül nem megyek sehová!
– Rendben – zárta be a képzeletbeli űrhajó ajtaját Tojcsi. – Mindenki a fedélzeten?
– Minden rendben, indulhatunk!
– Visszaszámlálás: – ezt már mély hangon mondta, mint ha valami gép beszélne.
– Ööööööt, nééééééééégy, hááááááááárom, kettőőőőőőő, eeeeeeegy, START! – és mély sziszegő hangot préselt ki magából, mint amikor a rakéták indulnak.
- Felszállunk – süvítette és közben úgy csavargatta a képzeletbeli kormánykereket jobbra-balra, hogy már a látványtól is elszédültem.
Repkedtünk aztán csillagtól csillagig, megcsodáltuk a színüket, és, hogy milyen fényesen világítanak.
A Holdtól megkérdeztük, mit csinál napközben, míg nem látszik, a Naptól pedig, hogy hol a kapcsoló, amivel este lekapcsolja a fényét, hogy tudjunk aludni.
Jó sokáig tartott az utazás, gyorsan ment az idő, késő délután lett.
Éppen a leszálláshoz készültünk, mikor az űrhajó kabinjának kellős közepén megjelent az UZSONNA. Persze a Nagyival együtt. Igazán mondom, nagyon jókor! Nem is gondoltam, hogy ebben a nagy űrhajózásban így meg lehet éhezni.
Az már viszont biztos, hogy űrutazásra soha nem indulunk el a Nagyi nélkül!


Olvasd el a többi mesét is!

Olvasd el többi cikkünket is:

Játék kint vagy bent? »

A szerepjátékok fontossága »

Pszichológus válaszol: kilövésre felkészülni, irány az első osztály! »

Összes cikkünkért kattints ide »

Mi is sütiket (cookie) használunk az oldalainkon. Segítségükkel továbbra is szeretnél okos és hasznos termékajánlókat látni? Elolvasom bővebben    Rendben Nem szeretném